A víz az egyik legfontosabb lételemünk! Minden jog fenntartva! Alle Rechte vorbehalten! All rights reserved!
A méz, a virágpor, a propolisz, a fahéj és a fokhagyma népszerűsége egyre nő!

Keresés a honlapon



BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó

HÍREK
A 445.000. látogatóm tiszteletére
- 2017.11.07.

Vörösmarty Mihály

Szózat

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, ó magyar;
Bölcsőd az...

tovább



Nem porzik!
- 2012.05.22.


A humuszban gazdag, vízzel kellőképpen ellátott talaj nem porzik!

tovább



Élelmiszer és ivóvíz
- 2012.04.12.


Földünk lakosaiból legalább egy milliárd ember éhezik, közel 1,5 milliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, miközben a Föld termékeinek 80 %-át, a lakosság 20 %-a élvezi...

Német-, osztrák kórházakban, óvodákban, iskolákban, idősek otthonában "kezelték" a vizet, (fizikai- és kémiai szűrés, Edelstahl vezetékek, és tartályok alkalmazása), mely eljárásokat követően ugrásszerűen növekedett az egészséges emberek száma. A betegágyakon fekvők sokkal gyorsabban gyógyultak...

tovább



Árvíz- és aszálykár
- 2010.06.04.


Általában tavasszal-, vagy zöldáradáskor az árvíz- belvíz kártétele folytán szinte elúszik-, majd nyár közepén és végén kiszárad Magyarország!

Megoldási javaslat: baloldali menüsor: a VJ-XI. sz, a VJ-VII. sz. víztározók, továbbá a Balaton, Velencei tó...

tovább



Székely Himnusz
- 2013.07.20.

Csanády György (1895-1952) 1921-ben írta a költeményt, zenéjét Mihalik Kálmán szerezte

Ki tudja merre, merre visz a végzet,
göröngyös úton sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillagösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
ne hagyd elveszni Erdélyt, Erdélyt Istenem!
Csanády György

tovább



Arany János
- 2007.06.19.


Bolond Istók - (1873)
második ének 7. versszak

"És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
No hát, no! Így kiált; én Uram Isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten?"

tovább



Perspektíva?
- 2012.07.25.


Kínai közmondás:

Kövess egy kutyát; a szemétdombra jutsz,
kövess egy tigrist; a dzsungel ura leszel...

tovább





Brezsnyev medvéje

Az elhibázott lövés

Gondosan célzott, majd lőtt.




















Tisztelt Olvasó!

Tarján és Gyermely között, a Vértes és a Gerecse hegység találkozása mentén, van egy gyönyörűséges hegyvidék és egy amolyan igazán mesebeli, szinte érintetlen őserdő féle. Ennek neve; a „gyarmatpusztai protokoll vadrezervátum". (Úgy hírlik, hogy ez a "vadászbirodalom" korábban Windischgratz hercegé, majd Móricz grófé, (az ördöglovasként is emlegetett bolondgrófé!), később Horthy kormányzó egyik neves vadászparadicsoma volt. Ezektől az elődöktől "örökölte" meg a vadrezervátumot, a Rákosi/Kádár – féle 67 fős válogatottnak mondott együttes és az ő utódaik. Azt mondják, hogy oda még ma is, (2014. 11. 04-én!), csak a kiváltságosok járhatnak vadászni...)

Az arrafelé élő emberek között közszájon forog egy eléggé fura kis történet, melynek lényege az alábbiakban foglalható össze:

- Úgy az 1970-as évek végén, Brezsnyev eleget téve Kádár meghívásának, Magyarországra látogatott. Brezsnyev vadászember volt, ezért kedvében járva, udvariasan megkérdezték őt, hogy mit szeretne lőni nálunk?

- Medvét! - Válaszolta a főtitkár röviden.

Nos, lett is ám nagy hűhó és kapkodás, mert bármennyire szép és vadregényes is az előbb már említett „gyarmatpusztai protokoll vadászterület", ott az 1970-es években már egy fia medve sem termett meg! Aztán az is eléggé nagy gond volt, hogy alig akadt valaki, aki Kádárnak el merte volna mondani eme szörnyű nagy bajt. Kádár szintén vadászgatott, ezért neki is volt némi fogalma eme dolog nemlétéről. Igencsak főtt a feje, mert ő bizony a világért meg nem mondta volna a főtitkárnak, hogy nem jól tudta az azt, miszerint hazánkban is élne még medve...

Az idő azonban telt, szorgalmasan ketyegett az óra, így a "nagyember" látogatásának időpontja egyre közeledett. Mielőbb tenni kellett valamit! Viszont az is igaz, hogy a vadászszerencse az mégiscsak vadászszerencse. Akkor vajon miért ne lenne már az Magyarországon is? Miért ne lenne már szerencsénk mondjuk akkor, amikor a fél világ első emberének számító főtitkár, éppen Magyarországon óhajtott leteríteni egy jókorára nőtt nagy, bozontos medvét?

Történt akkoriban, hogy a Fővárosi Nagycirkusz kiselejtezett egy öreg medvét, melyet irgalomból befogadott a Fővárosi Állatkert.

A gyors és kreatív slepp ezúttal is remekelt!

Kivitték az öreg medvét a tarjáni erdőrengetegnek, a hegyoldalon kissé ritkábban benőtt részére és ott szabadon engedték. A rég nem látott szabad természetnek örvendező medve, szinte megfiatalodott. A nem remélt hirtelen jött szabadságtól felfrissülve, annak rendje és módja szerint falatozgatni kezdte az erdei csemegéket. Szemmel láthatóan jól érezte magát!

A vadőrök okosan palástolva a faramuci helyzetet rávezették Brezsnyevet az elmélyülten portyázgató medvére. A főtitkár gondosan célzott, majd lőtt, ám a lövedék csak a jobb fülét találta el a szerencsétlen sorsú állatnak.

A medve felordított iszonyú fájdalmában, majd vérző fejjel, méltatlankodó hörgések és üvöltözések közepette kirohant az erdőből.
Egyenesen a vadföld közelében kapálgató asszonyok felé vette az irányt.

Az asszonyok hallották a fülsértően sivító lövedék hangját, ill. a vadállat üvöltözését, sőt egyszercsak szemeikkel is észlelték már a vérző fejű, ordítozva menekülő hatalmas állatot. Úgy megrémültek eme nem mindennapi szörnyűség láttán, hogy hanyatt- homlok menekülni kezdtek a hatalmas termetű ragadozó elől. A két vadőr és a főtitkár szintén futott mégpedig úgy, hogy lehetőleg elvágják a vérző fenevad útját az asszonyoktól.

Igen ám, de a beijedt asszonyok a kerékpárjaik felé futottak!

Az már a dolog lényegéből adódott, hogy a szegény megsebzett medve, a fájdalomtól és ijedtségtől elgyötörve, szintén a kerékpárok irányába rohant. A sebzett állat gyorsabban futott az asszonyoknál, ennek folytán előbb ért a kerékpárokhoz, mint a hanyatt-homlok menekülő hölgyek.

A medve a kerékpárokhoz érve, - úgy ahogyan azt korábban a cirkuszban sok éven át begyakorolta-, megragadott egy női kerékpárt, felpattant rá és hihetetlen sebességgel elkarikázott a közeli Gyermely község irányába.

Brezsnyevnek a váratlan látványtól szinte földbe gyökereztek a lábai. Mintha megbabonázták volna, kővé meredve állt meg!

Életében sokat látott, több furcsaságot is hallott már, de ilyesmit addig az ideig még soha nem tapasztalt! A futástól és a vadászizgalmaktól kimerülve fújtatott, majd kissé zavartan pislogott körbe. Homlokát ráncolva, szemeit kérdőn, hol az egyik, hol a másik vadőrre vetette.

Egy hirtelen mozdulattal a tarkójára tolta pörge kis vadászkalapját, majd fejét vakargatva hitetlenkedve nézett az igencsak bizarr jelenség után. Az addigra már odaérkező Kádár felé pillantva, állítólag emígyen szólt vendéglátójához:

Hejh, daragoj tovarisom Janosom Kadarom, eto medvjegy bül nyet medvjegy!...

L. még:
A kígyóméreg ellenszéruma
a_kígyóméreg_ellenszeruma_6YYq
Jó megoldások a pénzügyi gondjaink rendezésére
o=a vj vii sz és a vj xi sz viztarozó wo9z
Martin Schulz:
o=martin_schulz_president_bei_eu_parlament_____YM18
Foci:
a=ausztriaingatlan&o=romania_magyarorszag_3:0_5bH5



Harcsakirályok vannak és remélhetően lesznek is!

Csodás történetek...

Óriásharcsa = harcsakirály...







Hunyadi János és a harcsakirály legendája

Mondogatják, hogy az egyszeri ember betévedve az állatkertbe, megpillantotta a zsiráfot. Hitetlenkedve bámult a hatalmas állatra, majd emígyen kiáltott fel:
Ilyen állat pedig nincs!

Sok mende - monda kering közszájon a harcsakirályokról is. Vajon ma is élnek még ilyenek?
Sok száz évvel ezelőtt, talán éppen 1456 július 22-én, a Hunyadi János által vezetett magyar vitézek megsemmisítő csapást mértek a hódító szándékkal portyázgató török seregre.
Törökverő Hunyadi János, a magyarság egyik legnagyobb hadvezére éjjel-nappal zaklatta, üldözte, tűzzel – vassal pusztította a hazánkat dúló, kegyetlen természetű pogányokat. Egyszer egy 250 fős lovascsapattal éjszakai portyára indult az országunkat pusztító törökök ellen.

Annak rendje és módja szerint rajta is ütöttek egy cca. 3.000 fős török táboron. Az álmukban meglepett pogányok közt iszonyú pusztítást végeztek. A portyát követően, jó 15 km-t lovagoltak visszafelé, átúsztattak a Tiszán és egy fűzfás ligetben tábort ütöttek. A kemény csata után a katonák megéheztek, megszomjaztak. Miközben lovaikat abrakoltatták, tarsolyukból némi száraz kenyér és szárított hús is előkerült, ami az egész éjjel lovagló, harcoló katonáknak még a fél fogukra sem volt elég.

Amikor a lovakat jó erősen lecsutakolták és minden jóval ellátták, azokat rövidpányvára vetették, majd nekiláttak halat fogni. Ám mi tűrés- tagadás, ezek a vitézek sokkal jobban értettek a török lekaszabolásához, mint a halászathoz. Már – már úgy nézett ki a dolog, hogy éhen maradnak, amikor Janó, - az egyik pusztai legény-, engedélyt kért Hunyaditól, hogy elfoghassa a harcsakirályt.

A katonák egy része csak álmélkodott Janó szavain, hiszen többségük azelőtt még csak nem is hallott a harcsakirályról. Maga a hadvezér, törökverő Hunyadi János is így volt ezzel. Ám az éhség nagyon nagy úr, ezért engedélyt adott a hihetetlennek tűnő kaland kivitelezésére. Ekkor a pusztai legény húsz társát lóra parancsolta és azok élére állva egy nagyobb vízmosás felé tartott.

A Tisza főfolyása mentén hatalmas teknőszerű mélyedésekben sásos, nádas, buzogányos, zsombékos, örökös lápok voltak, melyeknek az egyik végében még úszva haladhattak a lovak, míg a másik végén már csak a zsombékok között, az alig térdig érő vízben. Janó vonalban állította fel a katonákat. A lovak előbb úszva, majd a vizet taposva haladtak a zsombékos rész felé. Amikor már csak hasig ért a víz, a lovak fel – fel nyerítettek, mert a sok kiszorított, kint rekedt hal, menekülés közben csiklandozta a hasukat és erősen verdeste a lábukat.

Janó a lovasokat egyre gyorsabb ütemben hajszolta, miközben az erős négylábú állatok alaposan megkavarták a több évszázados iszapot. Úgy felzavarták a vizet, hogy a vízfelület egyszerre csak megtelt levegő után kapkodó, szaporán lélegző jókora halakkal. Egyik legény le is ugrott a lováról és néhány nagyobb hal után kapkodott, ám Janó visszaparancsolta őt a lóra, hiszen a remélt nagyfogás még hátra volt. Minden erejüket arra kellett koncentrálniuk. Addig lovagoltak, amíg a zsombékos már csak térdig ért a paripáknak.

A katonák csalódottak voltak, mert se híre, se hamva nem volt a harcsakirálynak, amely az ő éhségtől felpezsdült képzeletükben úgy élt, hogy az legalább egy két- három méter hosszúságú, hatalmas nagy fejű állat lehet. Amikor végigértek a hatalmas vízteknőn, Janó a száraz partszakaszon vágtát vezényelt és máris újrakezdték a hatalmas vízteknő végigtaposását.

Janó jól tudta, hogy ahol ilyen temérdek hal van, ott kell lennie egy hatalmas termetű ragadozónak is. Abban is biztos volt, hogy a lovak lábai úgy felkavarták már az iszapot, hogy a hatalmas harcsának levegő után kell kapkodnia, ha nem akar megfulladni. A második hajtás végén az egyik katona felkiáltott és ijedtében csaknem kiesett a nyeregből.

Nem is tudott mást mondani csak ennyit, hogy: - ott niiii! Húh az annyát, mekkora nagy dög ez!

Janó odaugratott és azt látta, hogy a hatalmas zsombékok szinte lábra kaptak. Úgy hajlongtak jobbra – balra, mintha nem is földből, hanem csak sásból és buzogányból lennének. Egy hatalmas állat kúszott előre és kétségbeesetten menekült a vizet verő, egyre közeledő lovasok elől. Ekkor Janó lepattant a lováról! Intésére a lovaskatonák gyűrűt vontak a közel négy méteresre nőtt harcsakirály köré.

A hatalmas hal akkorra már úgy elfáradt, hogy alig tudott mozogni. Az egyre sekélyebb vízben nem tudott hová menekülni. Az elképesztően szélesre nőtt háta végig kint volt az iszapos vízből. Hatalmas hátuszonyából dárdaként ágaskodott ki egy rettenetes szúró-szaruképződmény. A harcsakirály hatalmas farokuszonyával fel - fel csapott még, amitől a kényes paripák felhorkanva ágaskodtak. Némelyikük szilajon nekirugaszkodva menekülve forgolódott az addig még soha nem látott, rémisztő látványtól. A vitézek alig tudták megfékezni lovaikat…

Amikor hat erős legény; három dorongfa két végét markolva letette a hatalmas harcsát a törökverő vezér elé, az elhűlve meredt a kellemes, friss mocsárszagot árasztó, egyre lassabban hánykolódó óriásra nőtt tüneményre.

Hamar előkerültek a bográcsok, megindult a halpaprikás főzés. A nyársakra is hatalmas, friss halszeleteket tűztek. Nemsokára finom, halpaprikás- és sült hal illata terjengett a Tisza árterében. A katonák kacarászva, jókedvűen ugratták egymást, közben igen jót falatoztak.

Hunyadi János a Tisza vonalában, szél alá küldte ki az őrködő legényeket, nehogy a finom, ínycsiklandozó illat, nem várt vendégeket hozzon és észrevétlenül odacsalogassa a mindig éhes, portyázó törököket…

Sárbogárd Város és a Dél-Dunántúl intenzív fejlesztése
a=ausztriaingatlan&o=sarbogard__es_a_del_dunantul_fejlesztesei
Hódmezővásárhely nagyváros lesz:
a=ausztriaingatlan&o=hodmezovasarhely_nagyvarossa_lesz____1DEY
Körmend Város intenzív fejlesztése:
a=ausztriaingatlan&o=kormend_varos_intenziv:fejlesztése____BXyK
Püspökladány intenzív fejlesztése:
a=ausztriaingatlan&o=puspokladany_es_tersege_intenziv_fejlesztese
Balatoni és Velence tavi vízgazdálkodás:
o=a vj vii sz és a vj xi sz viztarozó wo9z
Csapadékvíz:
a=ausztriaingatlan&o=esovizhasznositas_felsofokon_AMmL
Martin Schulz az EU Parlament Elnöke:
o=martin_schulz_president_bei_eu_parlament_____YM18
Futballisták táplálása:
a=ausztriaingatlan&o=romania_magyarorszag_3:0_5bH5
Szarvasgomba:
a=ausztriaingatlan&o=szarvasgomba_kincskeresok_hazankban_TkW8



Zseniális regényírónk is meglepődött

Jókai Mór és a harcsakirály

Harcsakirályok pedig nincsenek? - De igen, vannak!








Harcsakirályok a Balatonban

Az alábbi történet rövid kivonatát, a harcsakirályokról terjengő legendák miatt írtam meg! A sztori lényegét, felejthetetlen nagy regényírónktól átvéve, - ám a szűkre szabott keretelehetőségek miatt-, nem szó szerint idézem Jókai Mórtól. Az elbeszélésnek egyebek mellett az adja meg a zamatát, ahogyan arról egyes szám első személyben Jókai Mór írt. Ez utóbb említett okok miatt én is így idézek, ill. fogalmazok.

...A Kisfaludy-gőzössel hatalmas viharban keltem át Siófokról Balatonfüredre. A hajógépek alig tudtak megbirkózni az óriáshullámokkal. Már a tó közepén jártunk, amikor Keszthely felől egy fekete pont szélsebesen közeledett, egyenesen a mi hajónk felé.

Közszájon forgott akkoriban egy olyasféle babona, hogy nagyobb viharok idején egy rémhalász, vagy ahogy gyakran mondogatták, egy „szellemhajós” járja a Balatont. A legenda úgy keletkezett, hogy a Tihanyi Apátságban épp a Húsvéti Nagymisét tartották, amikor berontott egy halász és elrikkantotta magát: "megjöttek a gardák"!

Tudvalévő, hogy akkortájt az ívásra érkezett gardák, (külhonban is rendkívül keresett balatoni halfaj), egy részének befogásából éltek a Balaton-környékén lakó emberek. Nem csoda hát, hogy amint a fenti kiáltás elhangzott, - a húsvéti mise ellenére-, egyszerre kiürült az Apátság. Aki csak tehette azon nyomban halászladikjába szállt.

Igen ám, de hirtelen olyan hatalmas vihar kerekedett az addig békésen ringatódzó Balatonon, hogy mindenki örülhetett, ha ép bőrrel partra tudott vergődni. Azon a napon, egy halász, - az amelyik bekiabált a templomba-, nem tért vissza. Ő csónakjával együtt odaveszett! Az hírlett; a túlvilágon az lett a büntetése, hogy nagy viharok idején járnia kellett a tavat. Még szemtanúk is akadtak, akik olykor – olykor látni vélték a szellemet…

Visszatérve azonban az én átkelésemre és a Kisfaludy gőzöshöz közeledő fekete pontra, a legérdekesebb a dologban az volt, hogy amikor már szabad szemmel is jól ki lehetett venni, hát azt láttuk, hogy egy csónak közeledett felénk, melyben egy csapzott hajú, átázott ruházatú, rémült képű halász ült. A ladik szinte repült felénk! Vajon mitől száguldott a csónak a hullámok felett?

Merthogy a ladikban ülő halász nem evezett!

Az evezőlapátok le voltak fektetve a csónak belsejébe. A csónak azonban, könnyedén dacolva a hatalmas viharral és a két öles hullámokkal szélsebesen siklott a vízen. Már-már attól lehetett tartani, hogy nekünk fog ütközni.

Igaz lenne a legenda vetődött fel bennem? Mégis léteznek szellemek?

Amíg ezen tűnődtem, a csónak alig tíz méterre a Kisfaludy gőzös oldalától, hirtelen irányt váltott és megelőzve hajónkat szélsebesen, mint egy sirály húzott el Siófok irányába.

A mellettem dermedten álló kapitányra pillantottam, aki holtsápadtan meredt a fölöttébb fura tünemény után. Látva pillantásomat emígyen szólt:
- Uram kérhetem e, hogy erről a dologról ne beszéljen senkinek?

- Miért? – Kérdeztem álnaívan.
- Azért Uram, mert akik meghallják ezt a rémtörténetet… Szóval attól félek, nem akad többé emberfia, aki valaha is felszállna még a Kisfaludy gőzösre.

Másnap szép napos időben kis sétát tettem Balatonfüreden. Egyszerre szembe jön velem egy nagyobb embercsoport, akik körbevéve négy markos legényt, nevetgélve, mutogatva, hujjogatva kísérnek egy szörnyűségesen nagyra nőtt, harcsát. Két rúdon cipelték, de a farka még így is lelógott a porba. Az elől haladó egyik vállas legényben felismertem a tegnapi csónakosomat, akit meg is szólítottam:

- Ugyan mondja már atyámfia nem maga volt az aki tegnap, anélkül, hogy evezett volna, megelőzött engem a csónakjával?
- Debiz én vótam az. – Feleli a legény somolyogva.
- Nem kellett eveznem, hiszen ez a jószág húzott e. - Mutatott a hatalmas harcsára.
- Amint megszigonyoztam magával ragadott, de szerencsémre kiúszott velem a Siófoki homokos partra. Most hozzuk vissza. - Tette hozzá némi elégedettséggel...
ˆszerk.



Igazságos Mátyás király

A királyok királya...

Mátyás az igazságos...







Igazságos Mátyás király és a bolond…

Mátyás király a várfalon sétálgatva, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a kapu előtt nagy vita, még inkább perpatvar zajlik. Közelebb menvén lekémlelt a magas falról. Hát azt látja, hogy alant, egy vásári bolond gúnyájába bújt alak erősködik. Arról győzködte az őröket, hogy tüstént engedjék be, mert neki azonnal beszélnie kell a királlyal. Ám az őrök nem engedtek! Sőt bizonyságul még a lándzsáikat is összezárták az atyafi előtt. Csakhogy a bolond sem engedett! Akkor fentről, csitítóan közbeszólt a király.

- Hé, te bolond ez a királyi vár. Bolondok ide nem jöhetnek be!

- Akkor te hogyan kerültél oda komám? – Kérdezte a bolond.

- Ejnye a teringettét a fajtádnak, te rusnya fráter, hát hogy mersz te így beszélni a királlyal?
- Úgy vagy te király komám, mint én. – Felelte bátran a bolond.

- Na várj csak, ezért a pimaszságért most nyomban felköttetlek. – Szólt mérgesen a király.

Abban a pillanatban, két erős katona közrekapta a szegény bolondot és nyomban vitték volna a bitó alá. Igen ám, de közben a bolond is belátta, hogy nagy balgaságot követett el! Ezért könyörgőre fogva a dolgot így szólt a királyhoz:

- Felséges királyom, csak azt az egyet engedd meg a szegény bolondnak, hogy saját maga válassza ki azt a fát, amire felkötik. - Hát jó nem bánom, mondta - a jóakaratáról híres-, igazságos Mátyás király.

Akkor a bolond körbenézett és kiválasztott egy alig hüvelyk új vastagságú fát. Bölcs arccal mutatta azt a porkolábnak. - Ehun van e. Erre akasszatok fel!

Ám ezen az alamusziságon Mátyás király jóízűen elkacagta magát! Olyan szívből jövően kacagott a bolondon, hogy a végén nem akasztatta fel, hanem megtette őt udvari bolondjává…





Rossz vicc volt!

Kérem klikkeljen a képre, ill. a szövegre...









Mondogatják, hogy Bill Clinton semmin nem tudott olyan jókat derülni, mint nagy riválisának, Borisz Jelcinnek a dolgain.

Elhatározta, hogy megvicceli elnök cimboráját.

Egyik szemfüles munkatársa egy kis preparációval elrendezte, hogy a konferencián a fejhallgatót felillesztő Jelcin fülébe egy lágy női hang előbb fülbemászóan duruzsolgasson, majd élvezési ájulatban sikongasson...

Csakhogy Jelcin papa nem éppen úgy reagált, mint ahogyan azt Bill Clinton remélte.
Amint ráébredt a turpisságra, letépte a fejhallgatót és azt egy nagy pátoszi mozdulattal a terem közepére dobva emígyen kiáltott fel:

...fortély és ármány, így akartak újból tőrbe csalni!





Kismariska

Kismariska


Pénzbehajtásnak indult, „podarok” lett belőle

Nagyot csattant a hatalmas-, finom ételekkel megrakott díszes magyaros tál a tükörfényes márványpadozaton, amikor kicsúszott az, a matyóruhás, gyönyörű ifjú lány kezéből. A sztori jobb átláthatósága, ill. eme ominózus esemény „kvázi-üvegzsebe” miatt, legyen szabad egy kis előzménnyel szolgálnom.

„Petya” az egykori magyar miniszterelnök, - égbekiáltóan nagy ígéretekkel-, olyan nem várt győzelmet hozott Magyarországon a ballibnek, hogy azt még ők maguk sem akarták elhinni. Lett is a dologból oly nagy dínom – dánom, hogy az csaknem felért a mesében sokszor emlegetett; hét világra szóló lakodalommal.

Ám az előbb említett szép magyaros tál, mégsem eme „ünneplések” közepette pottyant a padozatra, hanem akkor, amikor az alig egyhetes előképzésben részesült, gyönyörű arcú és termetű Marika megpillantotta a díszes asztalnál ülő vendégeket. Az orosz miniszterelnök volt az egyik, a magyar miniszterelnök volt a másik nagyság. Ám én még mindig nem a tál megtáltosodásáról, hanem eme nagy találkozó apropójáról szeretnék néhány szót szólni.

Petyából állítólag nem a nép, hanem az „asszonykórus” tagjai és a kiválasztott 16 "főtárs" csinált miniszterelnököt. Lehet, hogy nem, de hát 2002 nyárelőn így szólt a fáma.

A válogatott asszonykórusnak köszönhetően, a külsejére és saját eszességére rendkívül hiú, akkor még alig 60 éves miniszterelnök, kezdetben roppant népszerű volt a balliberális színtársulat szemében. Amint belépett a Parlamentbe többen is tapsolni kezdtek! A gondosan kiválasztott és napi ügyeletet ellátó 3-5 képviselőhölgy forró öleléssel és csókokkal köszöntötte az örömmámorban úszó, olykor önmagát alig 30 évesnek gondoló, friss-, ruganyos mozgást imitáló miniszterelnököt.

Ez az asszonykórus és állítólag egy H. Gyula nevet viselő illető, telebeszélték Petya fejét valami ilyesfélével; - csak és kizárólag neked van meg az a horribili dictu képességed, hogy egy jól szervezett tárgyaláson leiskolázd az orosz miniszterelnököt.

Tudvalévő, - mivel időközben az is kiderült már-, hogy a nagy találkozón résztvevő két korábbi miniszterelnök még nem is oly régen, „titkosszolga” volt. Az is igaz azonban, hogy nagy volt köztük a különbség, mert egészen más dimenzióban ténykedett az egyik, mint a másik. Állítólag, az orosz vezető alezredes volt a KGB-ben, a magyar vezető főhadnagy volt valamilyen hasonló töltetű magyar stábban.

No, de lássuk; - mi is volt az amiért Petyának le kellett volna iskoláznia orosz kollégáját?

Az bizony nem volt más, mint 856 millió USD orosz tartozásnak az elegáns behajtása, mely tartozásnak, - a rossz nyelvek szerint-, a fizetési határideje 2002- karácsonya tájékán, többszörösen is lejárt már.

Petyára sok mindent lehetett mondani, de azt, hogy ő nem lenne eléggé kreatív, azt aztán nem! Helyszűke miatt nem részletezem most eme dolgokat, bár vélelmezem, hogy egyszer nem lenne haszontalan elemzés ez sem. Visszatérve a pénzhez; abban ugyebár megegyezhetünk, hogy ez a szóban forgó 856 millió USD egyáltalán nem mondható egy amolyan piskóta tételnek. Legalább 170 milliárd Ft-ot ért volna az már akkortájt is.

A választási győzelemért beígért nyugdíj kiegészítésnek elkeresztelt 19.000 Ft-ok, meg a tanároknak juttatott +50 %-ok, sőt a 13. havi juttatások is alaposan megcsapolták a magyar államkasszát. Ráadásul az északi megyéket akkoriban még az árvíz is sújtotta.

Történt, hogy ez a kreatív Petya kieszelt valami egészen érdekeset, melynek eredeztetője mellett sem mehetünk el csak úgy szó nélkül. Petya nem kicsi-, hanem valóban nagynak tűnő ötletét erősen motiválta valami. Egyébként ő, aki elég sokat járta a magyar vidéket, el- el merengett arról, hogy néhanapján bele kellene bújnia egy szántó-vető paraszt bőrébe és Mátyás királyunkhoz hasonlóan, ki kellene kémlelnie a dolgok menetét. – De mi lesz, ha megvernek, vagy kirabolnak? – Emigyen gondolkodva, ill. aggodalmaskodva vetette el ezt az elmésnek tűnő ötletet.

Egyszer jókedvében, - kedvenc tokaji aszújának kóstolgatása közben-, előbbi gondolatait, az „asszonykórusnak” is elmesélte. Mi sem természetesebb, hogy azok igen harsányan kezdték bátorítani őt! Volt köztük olyan, aki olvasmányaiból emlékezett arra, hogy Mátyás királynak, - álruhás országjárása közben-, formás hölgyekkel is voltak ám amolyan igazi férfias kalandjai.

Petya egyik alkalommal Békéscsabán járva, az ottani állófogadáson összetalálkozott egy gyönyörű ifjú lánnyal, aki gondtalanul vegyült el a falatozgató tömegben. A fogadáson felkínált földi javakat ízlelgetve, szemmel láthatóan tetszett neki, hogy rá senki sem figyel. Ebben azonban igen alaposan tévedett!

Ugyanis ennek a leányzónak akkora volt a pozitív kisugárzása, hogy attól a magyar miniszterelnök már ott a fogadás helyszínén alaposan megrészegült. Fotósai közt volt egy olyan ember, aki már a Kádár-kórban is sokat dörgölődzött Petyához. Megkérte, hogy készítsen a lányról néhány egészalakos, közeli fotót. Petya aznap vidéken aludt, így senki nem zavarta őt abban, hogy hálószobájában elmélyülten tanulmányozgassa a gyönyörű ifjú lány fotóit. Valószínűsíthető azonban; - a miniszterelnök arra nem nagyon számított, hogy a széplány alaposan összezavarja az ő 60 éves fejét.

Amikor nagy nehezen elaludt, álmában megjelent előtte a gyönyörű ifjú palóclány. Szép matyó hímzésű ruha volt rajta. Egy gyönyörű tálból, bíborvörös árnyalatú nagy szemű szőlővel és szép sárga körtével kínálgatta őt. Petya álmában azt is látni vélte, hogy a háttérben egy szigorú arcú férfi, sóvárogva nézegeti, méregeti a gyönyörű palóc lányt. (Mielőtt Petya, vagy bárki más megharagudna rám, kijelentem, hogy - még ha kétszer nősült is-, tudomásom szerint ő hűséges férj! És punktum. Erről ennyit. Aki nem hiszi az járjon utána!)

Azt talán mondanom sem kell, hogy reggelre ébredve, Petyának már kész volt egy égbekiáltóan zseniális terve! A nagynak tűnő terv abból állt, hogy ő meg fogja hívni az orosz miniszterelnököt egy nagy titokban, Moszkvában megrendezendő tokaji borkóstolóra.

Azt tervezgette, hogy a borkóstolón egy cigányzenekar, - szép halk tónusú előadásban-, magyar népdalokat fog játszani, miközben az álmaiban megjelent, matyó hímzéses ruhába öltöztetett széplány, libamájas szendvicseket fog felkínálni az orosz miniszterelnöknek.

Petya úgy gondolta ki ezt a dolgot, hogy orosz kollégája poharát, finom öt- hatputtonyos tokaji aszúborral ő maga fogja megtöltögetni. Azon is morfondírozgatott, hogy amikor majd az orosz miniszterelnök, a királyi tokaji aszútól és a gyönyörű magyar lány látványától kellőképpen megrészegült már, akkor ő, - az ő finom, előkelő modorában-, szóba fogja hozni a 856 millió USD - os orosz tartozást.

Persze a titok csak akkor titok, ha azt a jól értesültek nem szivárogtatják ki. Azért, hogy ezt a titkot ki ne adják, Sándort, - aki korábban a Szovjetunióban szerzett diplomát-, egyik bennfentes államtitkárát bízta meg azzal, hogy az ő dolgozószobájából, forródrótos telefonon hívja fel az orosz miniszterelnököt.

- Petya oroszul jelentkezett be, a Sándor által sebtében kezébe nyomott telefonba.

- Zdrasztvujtye Petya! – Hangzott fel barátságosan a vonal másik végén.
- Kak tü zsivjos? – Ám a szóban forgó nagy téma felett érzett zavarában, még ez a néhány könnyű orosz szó is kifogott Petyán, ezért villámgyorsan visszaadta a forródrótos vonalat Sándornak.

Petya előre megbeszélte államtitkárával, hogy mit kell mondania az orosz miniszterelnöknek. És ember láss csodát! Az orosz miniszterelnök jókedvűen belekacagott a telefonba és azt válaszolta:
- Dá! Dá!

A lényeg végül is az, hogy a tokaji borkóstolás, ill. a nagy találkozó összejött, mégpedig a telefonbeszélgetést követő egy hét múlva Moszkvában.

Hamisíthatatlanul csengett a magyar cigányprímás hangja, amikor saját zenekarát vezényelve, szépen zengve énekelt: ”Fekete szárú cseresznye, rabod lettem szép menyecske, ne nézz rám úgy, mint rabodra, hanem úgy, mint galambodra”.

Petya korán érkezett a nagy találkozóra berendezett elegáns pincebárba. Szeme a gyönyörű palóclányt kereste, miközben egyre türelmetlenebbül várta orosz kollégáját is. Az is igaz azonban, hogy várakozás és nézelődés közben, nagy élvezettel hallgatta a cigányprímás fülbemászó, gyönyörű énekhangját és a prímhegedű mesés zengésű sírását. Még dúdolgatott is. Csak magában, halkan épphogy kijöttek száján a hangok.

Amikor az orosz miniszterelnök, a maga hanyag eleganciájával belépett a bárba, a prímás és zenekara nyomban abbahagyta a muzsikálást és megilletődve figyelték a két nagyember találkozását. Csakhogy az orosz miniszterelnök, az ő borotvaéles fülével már kintről hallotta a szépen szóló magyar zenét és éneket. Senkitől sem zavartatva, a pincebárrá előlépett helyiség bejárata közelében álldogáló cigányprímáshoz lépett és odaszólt neki: „csardas!”

Karjával is intett, jelezve, hogy rajta játsszanak csak, mert ő egyáltalán nem azért jött, hogy tőle ott bárki megijedjen. Ő azon az estén barátként érkezett a találkozóra! Azért jött, hogy a finom magyar tokaji aszúféleségeket megízlelje. Szerencsére Petya is gyorsan feltalálta magát. Bátorítóan intett a prímásnak, mire az újból rákezdte. Zenekarával együtt, olyan ropogósan játszotta a Monti csárdást, hogy azt tényleg öröm volt hallgatni.

A Moszkvai Magyar Kereskedelmi Kirendeltség pincebárjában hatszemközt, (Sándor volt a tolmács!), találkozott a két miniszterelnök. Azt ugye mondanom sem kell, hogy az est protokolltervében az előbbi kis betét a prímással, egyáltalán nem szerepelt. Ám ez a kis intermezzo, akarva- akaratlanul, egyféle fesztelen jókedvre hangolta a kis társaság minden résztvevőjét.

Petya a franciáktól tanult eleganciával töltötte meg az orosz miniszterelnök öblös borospoharát, az aranysárgán csillogó finom hatputtonyos tokaji aszúval. Koccintottak, ittak! Alig ízlelgetve, igencsak serényen nyelték a királyoknak kijáró, roppant finom nedűt.

Azokban a pillanatokban érkezett meg a gyönyörű magyar lány az elegáns, libamájas fatányérosokkal, ám amint azt már a bevezetőben is említettem, a szép tál a márványpadozaton landolt. Marika arca szinte lángolt a szégyentől. Ezt látva, az orosz miniszterelnök barátságosan hozzálépve, megcsippentette a matyóruhás szépség arcocskáját, miközben valami ilyesfélét mondott:
- „Bravo, nye bojsze mílaja!” - Viszont ezt követően, többé már figyelemre sem méltatta, a körülötte egyre csak szorgalmasan sürgő-forgó, mesés külsejű magyar lányt…

Egyébként pedig, nem olyan ember az orosz miniszterelnök, aki jó előre ne lett volna tisztában azzal, hogy magyar kollégája, - a roppant színes fogadáson túl-, valamilyen nagyobb kéréssel repült ki hozzá Moszkvába. Rá is kérdezett, amíg még józan volt!

- Petya, miben tudnék segíteni neked? – Kérdése közben az arca olyan hideggé és merevvé lett, mint ahogyan azt korábban a legendás hírű KGB- főparancsnokától, az un. „egyesharcos” kiképzésen megtanulta. Kőkemény pillantást vetett az örömmámorban úszó magyar miniszterelnökre, miközben nekiszegezte ezt a nagyon egyszerűnek tűnő kérdést.

Kollégájának fölöttébb szigorú pillantását látva, a magyar miniszterelnök, a hirtelen jött távolságtartáson úgy meglepődött, hogy csupán ennyit tudott mondani:

- Daju podarok tyibjá Vlagyimir: 600 millió USD.
- Ahha, ez nem hangzik rosszul Petya! Kifejtenéd ezt bővebben is? – Válaszolta élénken az orosz miniszterelnök, miközben kőkemény szemeivel továbbra is nyomás alatt tartotta magyar kollégáját.
- Kérlek most nagyon pontosan fordíts Sanyi! – Mondta a magyar miniszterelnök kissé zavarodottan, az addig is eléggé igyekvő tolmácsnak.

- Tudod Vlagyimir, Oroszország tartozik az én hazámnak 856 millió USD-vel, de lásd, hogy mennyire jó barátod vagyok, én ennek csupán a 30 %-át kérem vissza tőled. Tehát, ha átutaltatsz 256 millió USD-t, - a jó barátságunkra való tekintettel-, a fennmaradó 600 millió USD-t én elengedem neked.

A tolmácsoló államtitkár szépen lefordította a magyar miniszterelnök szavait, melyeket az orosz miniszterelnök egy laza mosoly kíséretében, állítólag emigyen nyugtázott:

- Oké Petya! Dá! Dá! Fogjunk kezet. Megegyeztünk!

Kezet fogtak, újból koccintottak, ittak közben a cigányprímás rázendített a „Balalajka sír az éjszakában” c. gyönyörű népdalra. Oly szépen játszott a cigányzenekar, hogy a gyönyörű zenei hangok könnyel töltötték meg, még a kőkemény körülmények között nevelkedett orosz miniszterelnök szemeit is. Marika hozzálépve, hímzett keszkenőjével le szerette volna törölni az orosz államférfi könnyeit, ám az barátságosan elhárította a szép magyar lány újabb közeledését is.

U t ó í r a t:

Azt, hogy a fent vázolt találkozóban csak ennyi-, vagy esetleg több is volt, ítélje meg az utókor. Kevés információ szivárgott ki, merthogy a rendezvény kapcsán, nagyon nagy volt ám a titkolódzás és a ködösítés! Azt sem lehet tudni, hogy minden úgy zajlott e le, mint ahogyan én arról itt beszámoltam.

A T. Olvasó szíves megértését kérve, töredelmesen beismerem, hogy az éppen csak pislákoló írói fantáziám eléggé elragadott engem.

Sőt szeretném kimondani; azt a hírt is kétkedve fogadtam, miszerint a 856 millióról 256 millió USD-re redukált orosz tartozásból napjainkig, - talán valamilyen barter-üzlethez kapcsolva-, vagy éppen annak részeként, - esetleg másként -, állítólag 56 millió USD már be is folyt. (Aki nem hiszi, az járjon utána!)



Nem várt segítség érkezik?

A hetvenkedő őrmester...

Nehéz napok...










A II. világháború végén, az egyik csillagos éjszakán, a faluszéli temető agyonjárt, sáros útján bandukolt egy katonai rakomány. A társzekereket lovak és ökrök húzták.

Elakadtak!

A vezénylő őrmester nem fukarkodott a cifrábbnál - cifrább káromlásokkal, ám neki még ez sem volt elég.
Dühösen a temető felé fordult és elkiabálta magát:

ne dögöljetek ott, hanem gyertek segíteni!

Nem kis rémületet keltett azonban az, hogy a temetőből válasz érkezett, mégpedig elnyújtott síri hangon, egyre emelkedő tónusban, valahogyan így:

háááányan meeeeenjünk?

A kísérteties hangot hallva, a harcedzett katonák csapot-papot odahagytak és ijedten szétfutottak az éjszakában. Voltak, akik a hátrahagyott állatok nyögését és a lovak fájdalmas nyerítését is hallani vélték...

Történt ugyanis, hogy kicsit korábban a parancsnokság egy felderítő-rajt küldött ki a temetőbe. Ezek már jóval azelőtt elfoglalták jól álcázott, rejtett figyelőállásaikat, mint ahogyan a társzekerek odaérkeztek.

Nos, közülük az egyik tréfás kedvű katona felelt, a magáról megfeledkező őrmesternek...


De az öreg Bence ebből mit sem értett...

Minthogy a sírból ugrott reá egy kísértet...


Az "aranyok - aranyát", a csodálatos Arany Jánost mosolyt fakasztó képzeletbe ragadta kitűnő, írói fantáziája. Erről így írt a Toldiban: (Nem szó szerinti idézet!)

...De az öreg Bence ebből mit sem értett minthogy a sírból ugrott reá egy kísértet...

A bátyja által halálra üldözött Toldi Miklós étlen - szomjan bolyongott a pusztaságban. Éhes fejét egy kis temetőben az egyik síron nyugtatva elaludt.

Ám lódobogás hallék, s elrepül az álom, feltekinte Toldi a szép holdvilágban...

Hű szolgáját Bencét ismerte fel, amint az Toldit keresve, álmosan baktatott jó Rigó lován.

Toldi úgy megörült a lovas láttán, hogy se szó, se beszéd, fekvőhelyéről felpattanva egy öleléssel lekapta Bencét a lováról...


Törökverő Hunyadi János és a suszter...

Emberek vagyunk! Nemde?









Híres hadvezérünk, a legendás törökverő Hunyadi János valahol Bukovinában beszállásolta seregeit a völgyperemen kiépült falvakba.

Ő egy suszter házában kvártélyozta el magát. Vacsora után hamar elnyomta őt az álom, de elalvás előtt még, - a faggyúmécses világánál-, betájolta azt az irányt, ahol a suszter takaros kis faros lánya aludt.

Hunyadi éjféltájt ébredt, ám a sötétben elvétette az irányt.

Vészjóslóan ordított fel az álmából felriadt suszter, mikor a törökverő hadvezér benyúlt a takarója alá és hatalmas tenyerével végigsimította őt…




Szélmalomharc a semmiért?...

Cervantes elbeszélőkészsége...


Don Quijote a búsképű lovag, halálos ágyán így szólt szeretteihez:

..."Okuljatok botor tetteimen"...



Sándor Móric gróf-az ördöglovas





A gróf őrült kocsikázása...

Embert próbáló hit és alapos megfélemlítés kellett ahhoz, hogy Móric grófot vakon kövessék jobbágyai!

A gróf bátyja pl. olyan cudarul bánt a jobbágyaival, hogy II. József a Kufsteini börtönbe záratta a kegyetlenkedő főurat...


Az ördöglovas legendája

Rácáfolt a nevére...








Az Ördöglovas

Sándor gróf orvosa fejéről lövi le az almát
Tell Vilmos módjára (Johann Gottlieb Prestel festménye)


A Sándor grófok nevét a budai Vár egyik legszebb épülete őrizte meg. A Sándor-palota a polgári korban miniszterelnöki hivatalként szolgált. A palota utolsó gazdáját, akivel a család neve sírba szállt, már életében legendák övezték. Sándor Móric „Ördöglovas” néven vált az 1820-as és 1830-as évek Pest-Budájának egyik nevezetességévé. De ki volt ő valójában: kitűnő sportember, főúri cirkuszművész, unatkozó különc vagy egyszerűen őrült?

Sándor Móric gróf 1805. május 23-án született a Komárom és Esztergom megyében levő bajnai és gyarmati uradalmat birtokló család utolsó férfi sarjaként. A különcség, sőt a súlyosabb deviancia sem volt ismeretlen a családban.

Apja budai palotájukat kis fedett híddal kötötte össze a szomszédos Várszínházzal, hogy ne kelljen az utcára kilépnie színházba menet. Nagybátyját II. József hosszú évekre Kufsteinbe záratta a jobbágyaival szembeni, még a feudalizmus jogrendje szerint is megengedhetetlen kegyetlenkedései miatt.


Belépés csak lóval!

A kimondottan gyenge testalkatú, vézna kisfiút, a családfa egyedüli hajtását apja mindentől óvta. Sándor Móric, saját elbeszélése szerint, apja haláláig a lovaknak még a közelébe sem mehetett. Állítólag 17 évesen ült először lóra, amikor a maga és a vagyona ura lett. Lovásza óvása ellenére rögtön egy angol telivért nyergeltetett fel, amelyet azonnal úgy ült meg, mintha hozzánőtt volna. Még ebben az évben bemutatta a pesti Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utcában első „mutatványát”: két kocsi közül szorult helyzetéből úgy szabadult, hogy megsarkantyúzva lovát átugratott három egymás mellé fogott parasztlovat.

Az 1825-ös országgyűlés megnyitására érkezett királyi pár tiszteletére nyaktörő ugrásokat és viharos vágtákat mutatott be a pozsonyi várdombon. A húszas évek második felében a főúri társaságok népszerű alakjává vált meghökkentő ötleteivel. A palotája emeleti erkélyén lóhátról szemlélődő, pipázó fiatalember közismert figura volt Pest-Budán, bár a jámbor polgárok valószínűleg nem lelkesedtek, amikor szekereket, lovakat, ökröket ugratott át a nyílt utcán.

A budai Várba vezető lépcső kedvenc lovaglóhelyének számított: a békés járókelők ijedten lapultak a falhoz közeledtére. Előszeretettel lovagolt be mások házába is: beteg, öreg kertészének a szobájába éppúgy lovastul állított be, mint a pesti főúri paloták termeibe, vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeleti szobájába.


A metszetsorozat főszereplője

Személyzete is megszenvedte excentrikus egyéniségét. Szakácsát és komornyikját például lovon megvívandó mogyorópálca-párbajra kényszerítette, hogy egymás sértegetéséért elégtételt vegyenek.

Egyszer Tell Vilmosnak képzelte magát, s orvosának fejéről lelőtt egy almát, máskor kapusa ijedős feleségét fogatta le lovászaival, azzal rémisztgetve, hogy őt ugratja át akadályként. A Sándor-palotában az már szinte ártatlan, bár egy felnőtt férfitól némileg szokatlan játéknak számított, hogy háznépe lepedőben dobálta urát.
Az sem volt bevett szokás a reformkor főrangú társaságában, hogy valaki törpét, afféle udvari bolondot tartson, amint Sándor gróf tette.

Bravúrjaival külföldön is hírnevet szerzett az Ördöglovas: a bécsiek jól ismerték a Práterben* végrehajtott attrakcióit.

Egyszer például szorosan egymás mellé állított három fiákert, majd a középső kihajtott közülük. Az így keletkezett kocsinyi résen hajtott át vágtában hatos fogatával a gróf anélkül, hogy érintette volna a kapuként szolgáló bérkocsikat.

A lórajongó főúr kétszer is hoszszabb időt töltött a lótenyésztés és lovassport európai központjában, Angliában. A lovaglótudás felsőfokú vizsgájának akkoriban az angliai rókavadászatot tartották: hajtóvadászat közben sövényeken, kerítéseken, kőfalakon és vizesárkokon kellett átugratni.

(Fél évszázaddal később Erzsébet királyné is itt tette próbára lovaglótudását.)

Sándor gróf Angliában is sikerrel mutatkozott be, még egy metszetsorozat is készült bravúros lovaglásairól.


Út az őrültekházába

A lovak szinte teljesen lekötötték az érdeklődését, tudomást is alig vett azokról az eszmékről és mozgalmakról, amelyek kortársait foglalkoztatták.

Széchenyi naplóbejegyzése szerint 1827-ben a 22 éves fiatalember azzal kérkedett, hogy az Akadémiára nem adna egy fillért sem, ellenben egy hídra a fél vagyonát feláldozná.

A hídépítés volt az egyetlen közügy, amely érdekelte. Széchenyi igyekezett is felhasználni Sándor gróf befolyását arra, hogy a budai tanácsot megnyerje a Lánchíd ügyének.

A gróf bravúrjainak egy része modern értelemben is sportteljesítményként, a lótenyésztés és az idomítás eredményeként értékelhető. Ilyenek voltak távolsági kocsihajtásai: Pozsonyból Bécsbe 2 óra 40 perc alatt, Bécsből Budára 31 óra alatt hajtott ugyanazokkal a lovakkal. (A postai gyorskocsinak is ennyi időre volt szüksége ehhez, de 15 kilométerenként váltott lovakkal!) A sport kategóriájába sorolható a természetes akadályok átugratása, a vízen való átkelés stb. Városi mutatványait (szekerek, vásárosok átugratása) inkább a feltűnési viszketegség motiválta.

Ô maga „accident”-nek (balesetnek) nevezte azokat a különlegesen izgalmas, általában kisebb-nagyobb testi sérüléssel is járó kalandjait, amelyek nagy valószínűséggel felborulással, bukással vagy vízbe eséssel végződtek (például amikor a Duna jégtorlaszain lovagolt át, vagy a magas folyóparton vágtató lovai közé dobta a gyeplőt).

Voltak egyértelműen őrült tettei is. Többször szándékosan kőfalnak hajtott vagy lovagolt. Hogy hányszor törött el a kulcscsontja, bordája, ficamodott ki a térde, vagy szenvedett agyrázkódást, maga sem tudta.

Kalandjait meg is örökítette: az őt állandóan kísérő „udvari festője”, Johann Gottlieb Prestel által készített képek három albumot töltenek meg.

1848 eseményei is csak abból a szempontból érdekelték, hogy a „felfordulás” akadályozta időtöltéseiben a Bécsben tartózkodó grófot. (Pedig a forradalom közelről érintette családját: apósa a márciusban megbuktatott Metternich herceg államkancellár volt.) 1850 végén éppen a bécsi kaszinóban tartózkodott, amikor elméje elborult. (Nem zárható ki az örökölt hajlam, de a számos fejsérülés, agyrázkódás is hozzájárulhatott a betegséghez.) A dühöngő őrültet megkötözték, majd egy prágai elmegyógyintézetbe vitték. Állapota lassan javult, néhány év múlva haza is térhetett. Az ötvenes években idejét a vadászat és a ménese töltötte ki. Az öregedő gróf lovasemlékeivel vette körül magát: albumait rendezgette, a bajnai kastély kertjében pedig nagy ugrások tárgyi emlékeit állította fel. 1878. február 23-án halt meg.

Fónagy Zoltán


Betyárkirály volt?

A betyárvezér híres szabadságharcossá lett...






A szerelmükben, vagy a vezetőjükben csalódott alföldi legények gyakran énekelgették ezt a mélabús, gyönyörű népi dallamokkal kesergő betyárnótát:

"Majd valahol az Alföldön bánatimban beszegődök betyárnak. A betyárnak jól megy dolga bújában, zöld erdőben falevél a párnája. Kakukk madár ébresztgeti, rákiált az alvóra: kelj fel betyár ne aludj már, éjfél után kettőt ütött az óra"...

Rózsa Sándor

(Szeged, 1813–Szamosújvár, 1878)
alföldi betyár. A rabló életet fiatal korában kezdte.

Alig 23 évesen egy nem bizonyított váddal került a szegedi börtönbe. Szökése után futóbetyárrá lett és a véres, hírhedt betyárkalandok sokasága kapcsolódott nevéhez.

1848-ban a Honvédelmi Bizottmány mentelmével csatlakozott a szabadságharchoz, de a Délvidéken harcoló szabadcsapatát fegyelmezetlenség miatt hamarosan feloszlatták. A forradalom leverése után folytatta bujkáló, rabló életmódját. 1856-ban ismét elfogták, életfogytiglani fegyházra ítélték, de 1867-ben kegyelmet kapott. Mivel korábbi életmódját újra folytatta, újra hajtóvadászat indult ellene, elfogták...

1878-ban halt meg a szamosújvári fegyházban. – Már életében legendás mondai alakká nőtt.

Egy pandúrszázados kém jelentése is idealizált hőssé avatja. Irodalmi és ponyvafeldolgozások már életében valótlan események egész sorát neki tulajdonítják; így pl. Fekete Miklós: Híres alföldi betyár Rózsa Sándor viselt dolgai (Pest, 1859); Rózsa Sándor élete és borzalmas rablásai c. ponyva (Pest, 1871); R. L.: Rózsa Sándor a híres alföldi haramiavezér Élete és vakmerő kalandjai (Bp., é. n.). – Irodalmi igényű feldolgozások (Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond) mindegyike felhasználja a szájhagyományban és a → ponyvákról ismert kalandokat. Híre oly messzire jutott, hogy német ponyván is megjelent: „R. S. ’s, der Rauberköniges von Ungarn (Glück und Ende, 1868); R. S. – Schilderung seines Lebens und verbrecherischen Wirkens und Treibens von der Wiege bis in sein Greisenalter (Volksbuch, Wien, 1868), – amelyek a német rablóregények mintájára készültek. Rózsa Sándor alakjához kötődnek más betyárok által elkövetett tettek is. – Rózsa Sándor népballadai hősként való megjelenése másodlagos. Századunkban a legkülönbözőbb balladákat énekelték nevével, de egyet sem lehet konkrétan Rózsa Sándor kalandjával azonosítani. A legközismertebb „Bakony erdő gyászban van, Rózsa Sándor halva van…” kezdetű, amelyet korábban különböző betyárok nevével énekeltek. Közönséges kocsmai verekedés áldozatáról szól. A D-Alföldön, elsősorban Szeged környékén gazdag a Rózsa Sándorral kapcsolatos balladaköltészet. A hetyke, magabiztos hangulatot tükröző betyárballadát az ő nevével adják elő:

Aki betyár akar lenni,
Nem kell annak megijedni…

Vitézi katonaéletet megszólaltató, lelkesítő hangú → katonaballada egy-egy változatában ugyancsak ő szerepel:

Ruzsa Sándor beállott katonának
Jaj, de szépen fölőtözött huszárnak…

Más alkotások a betyárbujdosásra utaló epizódnál említik Rózsa Sándort:

Ruzsa Sándor nem katonának való
Gyenge testyit feltöri a szilaj ló,
Dupla fényes fegyver kiláccik a subából
Ruzsa Sándor nem fil harminc zsandártól…

A róla szóló → mondákban gyakori motívum a szabadságharcban betöltött szerepe; valamint Kossuthtal és Petőfivel való találkozása. Nemzetközi vándormotívumok is fűződtek alakjához: nem fogja a golyó; utolsó kívánsága révén kimenekül az ellenség gyűrűjéből (karikás ostorát kéri, azzal vág utat magának). – Irod. Dömötör Sándor: A betyárromantika (Ethn., 1930); Kálmány Lajos: Alföldi népballadák (K. L. hagyatéka, Bp., 1954); Bálint Sándor: A szegedi betyárvilág (Szeged, 1965); Békés István: Magyar ponyva Pitaval (Bp., 1966).

Rózsa Sándornak a szegedi várbörtönben készült fényképe (1860-as évek)

Rózsa Sándorról szóló történetek ponyvakiadásban (1867, 1871)

Német–magyar–román nyelvű körözvény Rózsa Sándor ellen (1853)




Naponta 1 ek. méz + 1 ek. virágpor + 2 citrom leve egy embernek. A sav-bázis egyensúly is fontos!